Prologue.

~ Perrie Louise Edwards ~

Londonban élek.. az anyámmal.  4 éves voltam, mikor apánk elhagyott bennünket, és nem értettem, miért tette. Mielőtt elment ezt monda: „Nem miattad van, te nem tehetsz semmiről. Nagyon szeretlek, és megkereslek, ha eljön az ideje!” – megölelt, majd becsapta maga után az ajtót. Azóta sem beszéltünk… Sokat gondolkoztam ezen, hiszen akkor ki miatt van?! Ahogy növök kezdem felfogni: Anyám miatt! Egy anya nem viselkedhet így… évek óta azt hallgatom az osztálytársaimtól, hogy milyen jóban vannak az anyjukkal. Én ezt közel sem mondhatom el.. Anyám és én… a kapcsolatunk egyenesen a káosz fellegvára! Parancsolgat, és úgy kezel engem, mint valami cselédet. Nem telik el úgy nap, hogy ne veszekednénk, mivel mindenbe beleszól! Apa miatt is állandóan engem hibáztatott, és már egészen öt éves korom óta ver… vagyis csak vert. Mióta megnőttem nem mer hozzám érni, mert visszaütök. Persze néha-néha elcsattan egy-egy pofon, de ez tűrhető a korábbi évekhez képest. A barátaim soha nem jöhetnek át, mert anyám mindenkiben az ellenséget látja. Akkor voltam igazán kiakadva, amikor ő akarta eldönteni, hogy melyik gimnáziumba menjek.. Végül az én akaratom nyert, és abba a főiskolára is mentem, amelyiket kinéztem magamnak. Apámat már azóta nem láttam, hogy elhagyott minket, és hiányzik.. kíváncsi vagyok, ha nem hagy el, akkor most milyen életem lenne! De igaza van.. anyám mellett nem nagyon lehet kibírni huzamosabb ideig. Ez az én életem…a suli után táncos leszek. Ez az életcélom! Van három csodálatos barátnőm, akik egészen 10 éves korom óta velem vannak, és ők segítettek túlélni az összes botrányomat. Igen.. többször akartam magam megölni, anyám miatt! Itt állok 20 évesen, és nem volt még barátom, a zárkózottságomnak köszönhetően. A lányok azt mondják, hogy ez természetes azok után, miután ilyen dolgokon mentem keresztül, de az én korosztályomnak nem gyorsan kellene ismerkednie?! 4 évesen, amikor apa elhagyott, nagyon sokat sírtam.. egészen 6 éves koromig nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna. Azonban azóta egy könnycsepp sem szaladt ki a szememből. Pedig történtek rendesen a dolgok, de sírni soha nem tudtam. A tánc és a barátnőim! E két dolog a létfenntartáshoz szükséges számomra. A tánccal ki tudom fejezni magam, és az érzéseimet. 12 éves korom óta táncolok a csajokkal. Énekelni is nagyon jól tudunk, és passzol a hangszínünk is. A suli eddigi összes ’ tehetségkutatóját’ mi nyertük meg. Elhatároztuk, hogy ezt szeretnénk csinálni.. táncolni és énekelni a színpadon, ráadásul együtt. Leigh-Anne, Jade, Jesy és én. A főiskola után közös lakásba költöznénk, mivel Jade anyja gazdag, és mindent megad neki. Ez most jól jöhet… Onnantól kezdve pedig a saját utunkat járnánk…